Sok olyan dolgot megtanultam, amit tapasztalat nélkül megtanulni lehetetlen lett volna. Egyik a türelem becses tudománya, ami arra tanított, hogy a tanulást is úgy kell venni, mint egy sétát a mezőn, könnyedén. (...) Az így szerzett ismeret észrevétlenül elárasztja a lelket a gondolatnak mélyre szálló áradataival.
/Helen Keller/
Rohamosan közeledik a vizsgaidőszak és a sok egyetemista egyre kétségbeesettebben próbálja behozni a lemaradásokat. Ilyenkor mindenki megfogadja, hogy a következő félévben nem hagy mindent az utolsó pillanatra, folyamatosan olvassa majd a szakirodalmat és mindent idő előtt elkészít.
Na persze ez nem lesz így. Sajnos. Mert akármilyen szép is az elképzelés, olyan mérhetetlenül nagy az elvárás, hogy eleve esélytelenül indul neki a szegény diák. És akkor még ott van az is, hogy nem lehet háttérbe szorítani a társadalmi életet sem :) Akkor végképp összeomlana a szegény tanuló. Megaztán megnyugtató látni, hogy mindenki hanyagolja időnként a kötelességet, egy kis szórakozás reményében.
Így marad az óvatos és megfontolt lavírozás, hogy maradjon még annyi idő, hogy az utolsó pillanatban le legyen adva az a dolgozat, meg legyen tartva az összes kiselőadás, ne húzzanak meg a vizsgágon és a zh-kra is meglegyen a kettes. Legalább.
Na persze ha az ember maximalista, akkor nem ez a cél, hanem minimum, hogy túlszárnyalja a többieket. Ami nem nehéz, ha olyan közösségbe kerülünk, ahol lusta és kevésbé jó képességű emberek vesznek körül minket, de persze ez nem számít általánosnak. Jellemzően ez úgy működik, hogy a szegény maximalista semmit nem csinál egész évben csak tanul (persze egy-egy buli kivételével), míg a többiek különböző vidám dolgokat csinálnak. De nem baj, mert élteti a tudat, hogy majd a vizsgán szerzet jegye őt igazolja. Na persze... A vizsgán jellemzően az kapja a legjobb jegyet, aki a legkevesebbet tanulta. Szóval szegény maximalistát eheti a méreg.
