"Aki egyszer nagy szerelemmel szeretett valakit, az élete végéig boldog is, boldogtalan is attól, hogy kigyógyult belőle."

/La Rochefoucauld/

Ha igazán szeretsz valakit, nagyon tud fájni, ha ő nem érzi ugyanazt. Ilyenkor mindent megpróbálsz bevetni, amit e lehetőségek megengednek. Persze vannak szabályok, amiken belül kell maradni, ha nem akarunk másoknak fájdalmat okozni.

Mikor velem ez megtörtént, én is így tettem. Feleslegesen. Vagy mégsem? Barátok vagyunk. De semmi több. Persze, én ennek is tudok örülni... csak nehéz volt elfogadni, hogy fel kell adnom. De megtettem, és minden jól alakult.

Volt egy nagyszerű barátom, rendbeszedtem az életemet és kicsit lehiggadtam. Persze nem túlságosan, csak annyira, hogy legalább nagyjából fel bírjam mérni a tetteim következményeit. Emellett viszont merészebb lettem, már nem torpanok meg minden döntés előtt. Ez megint hibákhoz vezethet, de még mindig jobb, mint ha úgy döntenék rosszul, hogy mindent megteszek a jó döntésért.

A törés viszont ott van. Talán azért, mert túl sokáig tartott a gyógyulás? Nem tudom. Fáj még, mikor ezekre gondolok. Mi tört el? Nem tudom, csak azt,hogy eltört és ez nem jó. Mivel a fiú is tudott az érzéseimről, nem lehetünk jó barátok. Vagyis annyira nem, mint lehettünk volna, ha nincs ez az egész. És ezt tudni... Bennem van mindig, hogy ez az én hibám. Egyébként is elég könnyen magamra veszem az ilyesmiket. De ha valamit tényleg én rontok el... Akkor jön az, hogy az a bizonyos valami eltörik.