"Ha te meg én barátok vagyunk, akkor a kapcsolatunkat áthatja egyfajta várakozás. Amikor látjuk egymást, vagy távol vagyunk egymástól, ott vibrál a levegőben az együttlét, a nevetés és a beszélgetés várakozása. Ennek a várakozásnak nincs konkrét meghatározása; eleven és dinamikus, és minden, ami kialakul az együttlétünkből, az a valami különleges, egyedi ajándék, amelyen senki mással nem osztozunk."
/William Paul Young/
Kicsit olyan érzésem van, mint ha az elmúlt két hétben üldözne az az elgondolás, miszerint ellenkező nemű emberek között nem alakulhat ki barátság. Ezt mondják a barátnőim, erről néztünk meg egy filmet kommunikációs gyakorlatok órán, ez folyik a vízcsapból is szinte. És ez nagyon idegesítő.
Olyan, mint ha vagy azok az emberek, vagy én, egy másik világban élnénk. Jó, jó, persze, tudom, én gyakran látogatok el a saját rózsaszín zsebuniverzumomba :) De ez valami egészen más. Ha azt mondom, hogy nekem igenis vannak fiú barátaim is akik iránt a barátságnál többet egyáltalán nem érzek, akkor legyintenek, hogy persze, de fordítva biztosan nem így van.
Én ezt az elgondolást alapból nevetségesnek tartom. Mert ha nem azt kérdőelezik meg, hogy én tekinthetek-e rá(juk) úgy, mint akár a barátnőimre is, illetve olyat is elég gyakran lát a világ, hogy egy srác nem mint nőre, hanem mint arátra néz ránk, akkor tényleg annyira elképzelhetetlen, hogy a kettő fedje egymást? Szerintem azért lehetséges.
Jó, tény, hogy könnyű átesni a másik oldalra. De szerintem ennek csak növeljük a valószínűségét, ha eleve lehetetlennek ítélünk egy ilyen barátságot, nem?
