"Egy rövidke szó, mit kimondani nehéz, főleg neked, kit elérni is oly nehéz. Úgy szeretném elmondani amit érzek, de félek, mindezt nem értenéd meg."
Hibáztam. Vagyis nem, jól tettem, amit tettem, az előzménye volt rossz. Pontosítva: Nem akkor követtem el hibát, amikor szakítottam, hanem akkor, amikor úgy jöttem össze Vele, hogy nem álltam még készen. Ez volt a baj. A rossz alap.
És most emiatt szenvedhetek, mert mikor rájöttem, hogy szeretem, már késő volt. Önző voltam, ezért elveszítettem valamit, amit nem kellett volna. Felnőttnek tartom magam, mert azt mondom, hogy tudom, hogy mik lesznek a tetteim következményei, és mégis olyat teszek, ami ennek ellentmond.
Beismerem, nem vagyok egy egyszerű eset. Ha a szerelem üzlet lenne, azt kellene mondanom, hogy túl sokba kerülök. Olyan elvárásim vannak, amit csak az tud teljesíteni, aki tényleg nagyon és igazán szeret. És amikor van egy ilyen ember, akkor én azt ellököm, mert valami olyat szeretnék elérni, amiről pontosan tudom, hogy lehetetlen.
Vajon ki tudom javítani a hibáimat? Van még esélyem, hogy a tükörbe tudjak nézni lelkiismeret-furdalás nélkül? Remélem, hogy igen. Bocsánat.
"Bocsáss meg a haragomért, a dühömért, az akaratomért, az önzőségért, hogy hagytam eluralkodni magamon a félelmeimet, hogy nem figyeltem oda rád, hogy nem érdekelt mit akarsz te, csak az, hogy mit akarok én. Bocsáss meg mindenért, hogy erőszakosan próbáltam kiprovokálni mindent. Bocsáss meg ezekért, bocsásd meg, hogy nem leszek mindig türelmes, hogy néha elbizonytalanodom, hogy úrrá lesz rajtam a kétely, bocsásd meg a gyengeségem, még mindig szeretlek..."
