"Másokat szeretni boldoggá, önmagunkat szeretni magányossá tesz"
Szeretet nélkül az emberi életnek nem sok értelme van. Nem találsz barátokat, nincsen senki akivel törődhetnél, vagy aki veled törődhetne. Persze nem arra a "hú, szeressük egymást gyerekek" érzésre gondolok, hanem amikor az ember tényleg szeret valakit.
Sokan azt gondolják rólam, hogy nem vagyok normális, mert igazából nem tudok olyan embert mondani, akit kifejezetten utálnék. Azt szokták mondani, hogy persze, nekem "keresztényi kötelességem", hogy mindenkit szeressek. De én ezt nem így gondolom.
Igaz, sokak számára meglepő lehet, hogy akkor is kedves, rendes, megértő vagyok mindenkivel, amikor éppen nincsen jó napom vagy esetleg megbántanak. Nekem viszont ez... csak jön. Természetesen nem szeretek mindenkit egyformán, de még csak két embert sem ugyanúgy. Ezt ne úgy értsd, hogy valakit jobban, valakit meg kevésbé szeretek! Jó, persze, részben így van, de pl. a legjobb barátnőimet sem szeretem egyformán, mégsem tudnék választani, hogy melyikte szeretem legjobban. Bonyolult egy dolog.
Vannak emberek, akiket könnyű szeretni (őket általában barátoknak hívják). Azután vannak, akiket nem mindig könnyű, hiszen folyton az orrunk előtt vannak a hibáik és mi kapjuk meg a bennük felgyülemlett feszültség jó részét is. Na igen. Ők a rokonaink. Mégis, sokszor azok, akikről első pillanatban nem is gondolnánk, jobban megérdemlik a szeretetet, mint a hozzánk közelállók.
Nálam a szeretet magától jön. Persze, én is szoktam a tesóimmal üvöltözni,vagy a barátaimat szekálni, mégis tudják (remélem), hogy fontosak számomra. Sőt! Minél többször megyek valakinek az idegeire, annál jobban szeretem...
